Már az első nap szembesítettek a ténnyel - készüljek fel az életvitelem megváltozására.
A munkahelyét utáló ember egyszerűen elmegy egy év táppénzre (vállalva ezzel hogy nem lesz hová visszamennie ) és megpróbál a szűkös (és a napokban még szűkebbre vett) OEP - pénzből megélni, és finanszírozni a betegsége okozta plusz tízezreket is havonta.
A másik kategória, aki egy napot végigdolgozik +túlóra, hogy aztán másnap idő előtt leléphessen - az 5-6 órát felemésztő kezelésekre. Ez sem könnyű, de legalább egy része megmarad az eredeti életének.
Elvesznek a hétköznap esti programok - a hétvégéken pedig eszébe sem jut plusz elfoglaltságot szervezni: az elmúlt 5 napban elmaradt dolgait intézi és/vagy pihen, hogy hétfőtől újra belevágjon a 6-kor kelek, éjjel tízkor jövök metódusba...
Mégis -így utólag visszatekintve- azt mondom vállalható. A mai technika mellett, rengeteg lehetőség van arra, hogy az elveszett időt a magunk javára fordítsuk.
Őszintén: mikor láttam utoljára valós esélyt, hogy mondjuk -a régóta égetően szükséges- angolom továbbfejlesztésére rászánjak naponta 1-2 órát? Na most lesz rá nem 1-2, de akár négy vagy öt órám is.
Vagy ki teheti meg azt, hogy a 8 óra munka után, 4 óra teljes relax következzen, kedvenc zenéivel, filmjeivel, kényelmesen elfekve ? Na ugye.
És még valami eszembe jutott az időről: aki kereskedelemben dolgozik, tudhatja: arcról sok embert ismer az utcán, névről keveset, komplett történettel pedig alig egy-egy személlyel kapcsolatban tud szolgálni csak.
Történt hogy október 30-án, az első kissebb beavatkozást végezték rajtam: a kezelésekhez elengedhetetlen műanyag kanült helyeztek el az egyik nyaki érben, amin keresztül a gép elveszi, majd percenként 3dl sebességgel visszapumpálja a megtisztított vért. Nos nem ment egyszerűen - egy padon fekszel, ami hátrafelé lejt (!), miközben egy 15 centis szívószálat próbálnak bevezetni ebbe a nyakadba. Jó móka.
Meg is szenvedett vele a doki: 3 próbálkozás a hosszú fém tűvel - mind sikertelen. Elnézést kért, majd egy lendülettel felküldött az intenzívre, ahol némi várakozás után a sebész hölgy nekilátott, és halál pontosan bevezette az eszközt, mintegy negyed órás előkészület után. Megy ez kérem, mint az ágyba morzsázás - gondoltam. Az eszköz működött, így másnap elkerültem a kórházból, ezt a csapatot azóta sem láttam, pont.
Eltelt fél év. A műtétből már felébredtem, felülnék - de nem engedik.
Egy ismerős hangot hallok , kinyitom a szemem: ott ál a doki, aki 45 percig küzdött a nyakamon anno, mindhiába. Maradék erőmet összeszedve ráköszöntem:
- Szép jó napot, doki! Jól emlékszem, maga ültette be októberben azt a kanült nekem ?
- Nem, nem jól emlékszik - de biztosan csak a műtét miatt. Én csak MEGPRÓBÁLTAM beültetni, komoly küzdelem volt, de alulmaradtam - emlékszik ?
Ledöbbentem. Naponta többszáz beteggel foglalkozik, és rám egy másodperc alatt névre, történetre stb. pontosan emlékezett. Hát így működnek a dolgok Pécsen.
És ahol így dolgoznak/élnek az emberek, ott csupa jó dolognak kell történnie. Szerintem.
