...egy betegség - de azért vannak vidám pillanatai is.
Rögtön, az első kórházi nap tartogatott már meglepetést:
A bejelentkezés -aki járt már ilyen helyen, tudja- egy pár oldalas, A4-es kérdőív kitöltésével kezdődik. A nővér -többnyire kedvesen- kérdez, a megszeppent ápolt pedig válaszol.
Dohányzik, iszik, sántít, hány kiló, hányszor egy héten - és jó-e, mikor volt utoljára, valaha szeretne -e és így tovább.
Kedves aranyos -még tanuló- medika jön hozzám: Hány kiló vagyok, szoktam -e köhögni, ill. van -e nehéz légzésem. 77, néha, nem.
Kolleganője követve a receptet, már hadarja is UGYANEZEN kérdéseket (hátra sem fordulva), a mellettem OXIGÉNPALACKKAL ÉS MASZKKAL várakozó idős bácsinak:
Hány kiló ? - 87.
Szokott köhögni? - gyakran.
Nehéz légzése van -e? - Nem, nincs. Tudja hegesztő voltam, a palack csak megszokásból van itt mellettem mióta nyugdíjaztak... :)))
A kérdést meggondolatlanul feltevő medikán kívül mindenki dőlt a röhögéstől - még szerencsétlen kisöreg is, pedig neki ez utóbbi tevékenység nem kis nehézséget jelentett.
Volt ilyen is. És egy pillanatra el is terelte a figyelmet arról, ami közvetlenül ez után várt rám: életem első napjáról az intenzíven...
