Az út, ahogy újra lábra állsz...

Józsi bácsi, milyen jól néz ki ma reggel! - pedig az öreg vagy 30 kilót fogyott az elmúlt időben, és az hogy ebből kettőt most "visszahízott", ugyan eredmény - de szemmel koránt sem látható.

Mégis biztatják, tartják benne a lelket. Tudják: motiváció nélkül, a legjobb gyógyszerekkel sem épülhet fel senki.

És mit ad Isten - egy hét múlva, bő 40 kilósan, de teli életkedvvel, a kisöreg egyedül elsétál a folyosó közepéig, és bekapcsolja a TV-t magának.

Ha azt nézzük, hogy öt napja még ketten ültették fel az ágyban, vagy hogy hétfőn még a gyógytornásszal és kerettel megerősítve tett összesen három bátortalan lépést, nos ez nem kis eredmény. Főleg így a hetvenen túl...

Azonban nem gondoltam, hogy a magamfajtát is meg lehet vezetni egy ilyen apró testcsellel. Túl voltam a lentebb említett kanül befaragásán -majd később egy súlyos lázzal járó gyulladáson is- ami miatt vehették is ki, a nagynehezen helyére varrt eszközt.

Az újabb műanyag csak kb. tizedik (!) próbálkozásra került a helyére (és akkor sem működött, csak 50%-ban ! ) így kénytelen voltam nekivágni egy fájdalmas műtéti beavatkozásnak is, mellyel a kanült majd kiváltó, végleges kezelési helyet (ú.n. Fistula-t) helyeztek el a jobb alkaromban.

Fájt mindenem, le voltam törve, akkor már három hete gyakorlatilag kórházban ébredtem, a hétvégéket leszámítva szinte minden nap. Elegem volt - és ez jól látszott is rajtam.

Drága, kedves, nálam alig fiatalabb nővérke. Látva elkeseredésem, ingyen felajánlja azt a bizonyos VIP szobát a maradék fél napra, míg a vendégszeretetüket élvezem. Hűtő, kábeltévé, modern bútorok - királyság. Hivatalosan, napi háromezeré' sok lenne, de így tetszik a dolog, elfogadom.

Megköszönöm, elterülök. Valami természetfilmen el is alszom - nyomasztó, borús idő van kint.

Dél körül kiballagok, hátha elkészültek a papírjaim és mehetek (végre!) haza. A nővérke azon a szent helyen, ahol reggel hagytam, hatalmasakat ásít ő is.

Mondom neki: úgy is itt a váltás, menj be a VIP -be, tényleg frankó az ágy aludj egy nagyot.

- Ááá, nem lehet..meg nem is annyira akarom.

- Nyugi - mondom -, itt leszek, majd kimentelek hogy az én hülyeségeimért mentél a laborba.

- Nem, köszi de tényleg nincs most kedvem hozzá.

- Miért, tök kényelmes az az ágy...

- ...az biztos -vág a szavamba- DE ÍGY NEM, HOGY TE NEM FEKSZEL BENNE...

Nem tudom hány másodperc kellett, hogy kinyögjek valami válasz félét, és akkor is a legszánalmasabb nyöszörgés jött ki a torkomon.

Utólag visszanézve szánalmasnak tűnhettem, a combnyira feldagadt alkarommal, a 15 kilónyival súlyosabb állapotomhoz vásárolt Fox melegítőmben, terepszínű pólóban, megviselt arccal.

És valaki, akinek a dolgai alapvetően az "injekció-ágyhúzás-dejólnézkipulaiúr" háromszögben érnek véget, pontosan tudta hogy mi az a plusz, amitől a magamfajta egy szempillantás alatt embernek, férfinak érzi magát.

Van mit megköszönnöm neki - egy másodperc alatt visszavarázsolt a való világba, a fertőtlenítő szagból és az elkeseredésből.

Már az első nap szembesítettek a ténnyel - készüljek fel az életvitelem megváltozására.

A munkahelyét utáló ember egyszerűen elmegy egy év táppénzre (vállalva ezzel hogy nem lesz hová visszamennie ) és megpróbál a szűkös (és a napokban még szűkebbre vett) OEP - pénzből megélni, és finanszírozni a betegsége okozta plusz tízezreket is havonta.

A másik kategória, aki egy napot végigdolgozik +túlóra, hogy aztán másnap idő előtt leléphessen - az 5-6 órát felemésztő kezelésekre. Ez sem könnyű, de legalább egy része megmarad az eredeti életének.

Elvesznek a hétköznap esti programok - a hétvégéken pedig eszébe sem jut plusz elfoglaltságot szervezni: az elmúlt 5 napban elmaradt dolgait intézi és/vagy pihen, hogy hétfőtől újra belevágjon a 6-kor kelek, éjjel tízkor jövök metódusba...

Mégis -így utólag visszatekintve- azt mondom vállalható. A mai technika mellett, rengeteg lehetőség van arra, hogy az elveszett időt a magunk javára fordítsuk.

Őszintén: mikor láttam utoljára valós esélyt, hogy mondjuk -a régóta égetően szükséges- angolom továbbfejlesztésére rászánjak naponta 1-2 órát? Na most lesz rá nem 1-2, de akár négy vagy öt órám is.

Vagy ki teheti meg azt, hogy a 8 óra munka után, 4 óra teljes relax következzen, kedvenc zenéivel, filmjeivel, kényelmesen elfekve ? Na ugye.

És még valami eszembe jutott az időről: aki kereskedelemben dolgozik, tudhatja: arcról sok embert ismer az utcán, névről keveset, komplett történettel pedig alig egy-egy személlyel kapcsolatban tud szolgálni csak.

Történt hogy október 30-án, az első kissebb beavatkozást végezték rajtam: a kezelésekhez elengedhetetlen műanyag kanült helyeztek el az egyik nyaki érben, amin keresztül a gép elveszi, majd percenként 3dl sebességgel visszapumpálja a megtisztított vért. Nos nem ment egyszerűen - egy padon fekszel, ami hátrafelé lejt (!), miközben egy 15 centis szívószálat próbálnak bevezetni ebbe a nyakadba. Jó móka.

Meg is szenvedett vele a doki: 3 próbálkozás a hosszú fém tűvel - mind sikertelen. Elnézést kért, majd egy lendülettel felküldött az intenzívre, ahol némi várakozás után a sebész hölgy nekilátott, és halál pontosan bevezette az eszközt, mintegy negyed órás előkészület után. Megy ez kérem, mint az ágyba morzsázás - gondoltam. Az eszköz működött, így másnap elkerültem a kórházból, ezt a csapatot azóta sem láttam, pont.

Eltelt fél év. A műtétből már felébredtem, felülnék - de nem engedik.

Egy ismerős hangot hallok , kinyitom a szemem: ott ál a doki, aki 45 percig küzdött a nyakamon anno, mindhiába. Maradék erőmet összeszedve ráköszöntem:

- Szép jó napot, doki! Jól emlékszem, maga ültette be októberben azt a kanült nekem ?

- Nem, nem jól emlékszik - de biztosan csak a műtét miatt. Én csak MEGPRÓBÁLTAM beültetni, komoly küzdelem volt, de alulmaradtam - emlékszik ?

Ledöbbentem. Naponta többszáz beteggel foglalkozik, és rám egy másodperc alatt névre, történetre stb. pontosan emlékezett. Hát így működnek a dolgok Pécsen.

És ahol így dolgoznak/élnek az emberek, ott csupa jó dolognak kell történnie. Szerintem.

...egy betegség - de azért vannak vidám pillanatai is.

Rögtön, az első kórházi nap tartogatott már meglepetést:

A bejelentkezés -aki járt már ilyen helyen, tudja- egy pár oldalas, A4-es kérdőív kitöltésével kezdődik. A nővér -többnyire kedvesen- kérdez, a megszeppent ápolt pedig válaszol.

Dohányzik, iszik, sántít, hány kiló, hányszor egy héten - és jó-e, mikor volt utoljára, valaha szeretne -e és így tovább.

Kedves aranyos -még tanuló- medika jön hozzám: Hány kiló vagyok, szoktam -e köhögni, ill. van -e nehéz légzésem. 77, néha, nem.

Kolleganője követve a receptet, már hadarja is UGYANEZEN kérdéseket (hátra sem fordulva), a mellettem OXIGÉNPALACKKAL ÉS MASZKKAL várakozó idős bácsinak:

Hány kiló ? - 87.

Szokott köhögni? - gyakran.

Nehéz légzése van -e? - Nem, nincs. Tudja hegesztő voltam, a palack csak megszokásból van itt mellettem mióta nyugdíjaztak... :)))

A kérdést meggondolatlanul feltevő medikán kívül mindenki dőlt a röhögéstől - még szerencsétlen kisöreg is, pedig neki ez utóbbi tevékenység nem kis nehézséget jelentett.

Volt ilyen is. És egy pillanatra el is terelte a figyelmet arról, ami közvetlenül ez után várt rám: életem első napjáról az intenzíven...

Fura egy állapot a krónikus betegség.

Már benne vagy, évek - sőt - évtizedek óta, mégis: amíg a fehér köpeny nem mondja, a barátságtalan gép nem sípolja, nem hiszed.

A makacsabbja még akkor se. Én se hittem.

- László, rossz híreim vannak. Önnek az egyik veséje leállt. És a másik is alig negyede/fele mint ideális esetben lenne. A legrosszabb, hogy nincs választása: hamarosan dialízis kezelésre kell járnia. És az sem végleges - már csak a vele járó kötöttség, szenvedés és egészségkárosodás miatt sem. Új szervre lesz szüksége. Az sem egy mézesbödön, de legalább valamiféle megoldás - reméljük.

Még bent maradtam két napot a kórházban, a vesebetegek jellemző tüneteit - lábduzzadás, vizelet hiánya, nehézlégzés stb. - keresték rajtam: mindhiába.

Kicsit megnyugodtam, elvégre savállóból vagyok, ezek meg dilettánsok. Méghogy én vesebeteg...

Azért biztos ami fix, komoly vese-kímélő diétába kezdtem: napi max. 7 dkg hús vagy sajt, kenyér alig, só/bors nulla, rengeteg zöldség nyersen,persze gyümölcsök, és sok folyadék. Rosszabbat nem is tehettem volna, de erről majd később.

Szóval erős voltam, motoroztam, melóztam tovább. Amíg az emlegetett tünetek szép lassan elő nem kerültek rajtam. Előbb jelzés szinten, aztán egyre tolakodóbban.

Végül már egy pihentető alvás, egy hosszabb motoros túra, vagy egy élvezetes aktív szeretkezés is gondot okozott. Már nem csak beteg voltam - innentől TUDTAM is hogy beteg vagyok.

Elkezdődött. Hogy pontosan mi is, azt magam sem tudtam.

És jobb is volt így - ha előre látom mindezt, talán bele sem vágok. Pedig semmi egyéb nem történt: csupán megszenvedtem azért, ami előtte természetes volt.

Az Életemért.